Túl vagyunk (vagy mégsem?) a 21. század első igazi alapos médiafigyelemmel kísért világméretű járványán. Érdemes levonni a tanulságokat, mert nagyon valószínű, hogy lesz még ilyen.
Áttekintés
Az első eseteket hivatalosan a kínai Wuhanban észlelték, 2019 decemberében. Érdekes, és semmit sem bizonyító anekdotikus elem, hogy egy ismerősöm kollégája ugyanebben a hónapban már lélegeztetőgépre került egy különösen súlyos tüdőgyulladással. A WHO aránylag hamar felismerte mind a kockázatot, mind a vírus új mivoltát. A koronavírusok családjába tartozó példány megkapta a SARS-CoV-2 nevet, a betegség pedig a COVID-19 néven vált ismertté.
A kínai járványügy csekély hezitálás után rendkívüli szigorúságú lezárásokat vezetett be. Háztartásonként legfeljebb kétnaponta egy ember mehetett az utcára, leállították a légi és a közúti közlekedést, stb. Ezek az intézkedések lassították a vírus terjedését, de megállítani már nem tudták.
Az első igazolt európai eset 2020 januárjából származik – két Olaszországba látogató kínai turistáról derült ki, hogy betegek. Lévén a világ egy kifejezetten sűrűn lakott, és közlekedéssel jól összekötött régiója, Olaszország sajnos nem kerülhette el, hogy járványgóc legyen. Az év márciusában a hivatalos statisztikák szerint a legtöbb haláleset már ott következett be. (Érdekesség, modellek alapján az olaszországi helyzet előre látható volt)
A járvány hamarosan a világ legtöbb sarkában felütötte a fejét. A legtöbb járványügyi szakember egyetértett azzal, hogy – gyógyszer híján – a kulcs a fertőzés terjedésének lassítása, a járványgörbe „ellaposítása”. Egyszerűen azért, mert az egészségügyi infrastruktúra nincs járványra szabva, egyedi megbetegedések intenzív kezelésére van optimizálva. Ha túl sokan betegszenek meg egyszerre, a kapacitások nem lesznek elegendőek. A járványokat jobbára védőoltással előzzük meg, ez azonban a COVID-19 esetében akkor még hiányzott.
Valódi védelem hiányában a legtöbb járványügyi hivatal a megelőzésre és mérsékelésre koncentrált. Lezárásokat vezettek be, hogy elejét vegyék a terjedésnek. Mivel hamar világossá vált, hogy a vírus levegőben, aeroszol formájában terjed, kötelező maszkviselést írtak elő. Több országban (Korea, Svédország) csak lazább szabályokat vezettek be, és kontakt-kutatással próbálták meg kezelni a helyzetet.
Mindeközben elképesztő tempóban folyt a vakcinák fejlesztése is. Már 2020 második felére ígéretes teszteredményeket sikerült felmutatni. Néhány közülük új technológiával készült – a világ megismerkedett az RNS-vakcina kifejezéssel.
2021-ben végre megkezdődhetett az oltási program. Elsőként az egészségügyi dolgozókat és az időseket oltották be. A gyártás felpörgetésével az oltóanyagok az év végére 4 milliárd (!) emberhez jutottak el.
Sajnos, nem mindenkihez időben. Az összes COVID-halálozást a WHO kb 7 millió főre teszi. A halálozások üteme érdemben 2022 tavaszával kezdett csak csökkenni.
A pandémia alatt a nemzeti egészségügyek különböző stratégiákat próbáltak ki. Mivel az eredmények számszerűsíthetőek, könnyen összehasonlíthatóak. Most már lehet tudni, hogy mi működött és mi nem.
Ami bejött
- A vakcinák. Aki megkapta annak látványosan nőtt az esélye arra, hogy szövődmény nélkül ússza meg a fertőzést
- Gyógyszermentes védekezés. Ez alatt a maszkviselést, távolságtartást, önkéntes karantént kell érteni. Azokon a helyeken ahol ezeket az intézkedéseket bevezették, valóban ellaposodott a járványgörbe. Az összes fertőzött száma talán nem csökkent le, de időben elnyújtva, az egészségügyi rendszert nem túlterhelve jelentkeztek.
- Tesztelés, kontakt-kutatás. Hatékony és a gazdaság valamint az emberek számára kíméletes módszer csak azokat korlátozni, akik valóban betegek. Magától értetődő, hogy az egészséges ember nem kockázat, elsősorban a fertőzöttekre kell koncentrálni, ha védekezni akarunk. Ehhez gyors, olcsó tesztelés és kiterjedt kontakt-követés szükséges. Dél-Korea példája mutatja, hogy az módszer eredményes lehet.
- Kiváló egészségügy. Még ha minden más körülmény ellenünk van, akkor is mérsékelhető a járvány hatása, ha a betegeket felkészült, kompetens, eszközökkel jól ellátott egészségügy fogadja.
Az utolsó pont igazolásához, megtekinthetünk egy grafikont ami a COVID megbetegedések számát és a halálozásokat hasonlítja össze Ausztriában és Magyarországon:
Jól látható az arányokból, hogy a magyar halálozások száma még akkor is az osztrák fölé kúszott, amikor odaát több megbetegedés volt, mint nálunk (2022 tavasza).
Ami nem
- Késlekedés. Mivel a járvány terjedése természetszerűleg exponenciális, minden hezitálással töltött nap életekbe kerül. Ha lépni kell, akkor gyorsan kell megtenni minden szükséges intézkedést.
- Pánik. A pánik általában rossz tanácsadó, ez most is bebizonyosodott. A magyar közigazgatás által óriási erőfeszítéssel és áron beszerzett légzéssegítő eszközök végül feleslegesnek bizonyultak – és egyébként sem lett volna elegendő ember a kezelésükhöz.
- Dezinformáció. Meglepően (?) sok összeesküvés-elmélet terjedt a betegségről, a vírusról és a különböző gyógymódokról. Most már kijelenthető hogy ezek együtt komoly károkat okoztak. Az ivermektin nem ilyen célra kifejlesztett gyógyszer, az RNS vakcina pedig nem írja át az ember DNS-ét.
- Az utazás tiltása. Mire a vírust felismertük, addigra már az egész világon elterjedt. Az utazás kategorikus tiltása felesleges (megkésett) reakció volt, elegendő lett volna tesztelni és a fertőzötteket kizárni a közösségi közlekedésből.
- Általános lezárás. Szinte soha nem sikerül tökéletesen megcsinálni. Bizonyos esetekben működhet, de a járulékos gazdasági károkozás nagyobb. Persze egy különösen súlyos betegséget okozó vírusnál kényszerű megoldás lehet.
Mi tanultunk?
Az COVID-19 pandémia kizökkentette sarkaiból kicsit a világot. Volt néhány meglepő, hosszú távúnak látszó következménye. Vegyük ezeket is számba – hiszen ez a járvány nem az utolsó volt.
Tudomány: egyre többet értünk (bár még nem eleget) az immunrendszer működéséből. Ha kell, meglepően gyorsan elő tudunk állni hatékony, jelentős mennyiségű vakcinával. Nem értünk a tudomány „végére”, óriási tartalékaink vannak még ezen a területen.
Ipar. Az ellátási láncok transzkontinentális szerkezete komoly sérülékenységnek bizonyult. A jelek szerint nem minden 20 ezer kilométerről indított szállítmány ér célba időben, különösen akkor, ha a távoli kikötőket bezárják, a kamionsofőröket meg karanténba zárják. Van annak előnye, ha termelés közeli erőforrásokra épül, még úgy is, hogy ez esetleg drágább.
Home Office. Kiderült az is, hogy az irodai munkák egy jó része végezhető otthonról is. Közben el lehet vinni sétálni a kutyát, meg lehet tanulni kenyeret sütni, és megspórolható a bejárás és az iroda költsége is. Tiszta főnyeremény mindenkinek, nem? Nos, a középvezetők számára talán nem …
A jócskán elterjedt (és újabban visszaszoruló) otthoni munkavégzésről érdemes több szót is ejteni. Magától értetődő, hogy elsősorban (kizárólag?) irodai munkák „vihetők” haza, de persze, ilyenekből elég sok, talán egyre több van. Azért akad néhány kivétel is …
Én a magam részéről örülnék, ha ez a munkavégzés tartósan velünk maradna. A kézenfekvő előnyei mellett van néhány „váratlan” kellemes következmény is: például elérhetővé váltak az itthoninál lényegesen jobban fizető (hát, az IT piacon a legtöbb ilyen) munkaerőpiacok is. Az otthoni munkavégzéssel együtt jár a növekvő autonómia, a „mikromenedzsment” visszaszorulása és a munkaidő hatékonyabb beosztása is. Sok introvertált munkavállalónak valóságos áldás, hogy csak ritkán kell emberek közé mennie.
Ugyanakkor az ember sokkal kevesebbet mozog (sokan híznak ilyenkor), és elszigetelődik a kollégáitól, ami rontja a csapat kohézióját.
Szerencsés lenne, ha mindenki maga dönthetné el, mérlegelve az előnyöket és hátrányokat, hogy neki megéri-e otthon maradnia. Sajnos ez nincs így, erős a nyomás a vezetők részéről, akik kicsiny királyságukat védelmezik – nem szeretnének alattvalók nélkül maradni.
