Aki nem tudja csinálni, tanítja. És aki tanítani sem tudja, abból lesz a tornatanár.
– Woody Allen
Valamikor réges-régen, a messzi Egyiptomban …
Ramose (az első ezen a néven) elégedetten nézett le a dűne tetejéről. A fáraó büszke lehetett a körzet – szepat – megbízott vezetőjére, vagy ahogy errefelé mondták, a hetekh-re.
Ramose itt született, Ineb-hedzs szepat fővárosában, Memfiszben, és jól ismerte mind a környéket, mind a benne lakó, kemény kötésű, talán néha csökönyös embereket. Ez a helyismeret, valamint előkelő származása, és persze pallérozott elméje egyértelműen feljogosították erre a magas posztra. Az elvárásoknak kitűnően meg is felelt. Ő maga is tisztában volt értékeivel – bár kinevezését minden bizonnyal legalább részben Ptah istennek köszönhette, akinek itt, Memfiszben mindenki áldozott.
A földmérési munkálatok, melyre a Nílus áradása után, minden évben szükség volt, jól haladtak. Ami azt illeti, jó eséllyel határidő előtt be fognak fejeződni, így biztonsággal megkezdődhet a vetés. A magtárakban elegendő vetőmag volt, és nem jártak úgy, mint a szomszédos Khem-ben, ahol a patkányok alaposan megdézsmálták a vetőmag-készleteket. Az ottani hetekh a legrosszabbra számított emiatt, de Ramose megnyugtatta – idén ki tudja segíteni vetőmaggal, így vélhetően elkerüli az isteni fáraó szigorú – de igazságos! – ítéletét.
Pedig előre lehetett tudni, hogy a patkányok, egerek problémát jelentenek majd. A szárazság behajtotta őket a vidékről a városokba, és a magtárak túlságosan is csábító célpontot jelentettek ezeknek a kiirthatatlan teremtményeknek. Természetesen Ramosénak erre is volt ötlete, ráadásul még évekkel ezelőtt, magtárvezetőként megoldotta a problémát. A sivatag zöldebb, bokros területeinek kicsiny, szőrös lakója, a miw volt a kulcs. Leginkább apró oroszlánokra emlékeztettek, szinte kizárólag vadászatból tartották fenn magukat, és rengeteget aludtak. Tűhegyes fogaikkal, karmaikkal ügyesen bántak: semmilyen rágcsáló nem szabadulhatott szorításukból. Ramose alig akarta elhinni, de a saját szemével látta: egy miw, miután egy jó órát várakozott egy bokor árnyékában, egy villámgyors rohanás és egy elképesztő ugrás után a levegőben(!) kapta el, majd – hát igen, ne szépítsük – fogyasztotta el, az ég urát, az isteni Hórusz fiát, a sivatagi sólymot.
Ramose döbbenten állt a jelenség előtt. Neith-re, micsoda vadászok ezek! Persze, jobbára beérték egerekkel, patkányokkal – őket azért könnyebben elkapták. És pont ez gondolkodtatta el Ramosét. Ezeket a vadászokat talán maga Ptah isten küldte. Ha sikerülne őket valahogy a magtárakba szoktatni … híre-hamva nem lenne a patkányoknak! Sajnos, meglehetősen félénknek bizonyultak, Ramosének minden találékonyságára és türelmére szüksége volt, míg megtalálta a gyenge pontjukat. A tej volt az. Ezek a kis gazfickók rendszeresen fosztogatták a közeli Hathor-kegyhely áldozati korsóit. Kiborogatták, összetörték az edényeket, és sietve lefetyelték fel a szétfolyó tejet, mielőtt elnyelte volna az örökké szomjas sivatagi homok. Úgyhogy végül Ramose is ezt használta csaliként. Sikerült egyre jobban egy miw-család bizalmába férkőznie, míg végül egész jól megtűrték őt, sőt végül a házába is követték. Tulajdonképpen soha nem költöztek be hozzá, de valahogy, ha tej kellett nekik, mindig megtalálták. A memfiszi patikus nem is értette, miért vásárol Ramose ennyi tejet? Talán beteg valaki a családban? Vagy egy eltitkolt, anya nélküli gyermekről lehet szó?
Egy szó mint száz, a miweket innentől kezdve meglehetősen könnyű volt a raktárakba szoktatni: csak tej kellett hozzá. Idővel lassan elkergetni sem lehetett őket a környékről, a patkány-probléma pedig hónapok alatt megoldódott, és soha nem jelentkezett újra. Ráadásul valahogy a gyerekek is kedvelték őket, rendszeres látvány volt a kicsiny lábakhoz dörgölőző miw, és az őket simogató, pátyolgató fiatal.
Khem hetekh-je természetesen hevesen vitatta, hogy a módszer működőképes lehetne: mi van, kérdezte, ha a miw rászokik a gabonára? Hiába magyarázta Ramose, hogy kizárólag húst esznek, és valami furcsa okból néha tejet, nem hitt neki. Ramose apja annak idején sokat magyarázott neki az okos emberek magányosságáról, most már kezdett neki derengeni, mit is értett ez alatt … Előbb-utóbb Khem hetekh-je is be fogja látni, hogy igaza van – különösen, hogy most kisegíti vetőmaggal. Talán adhatna neki ajándékba egy miw-et, igazából kedves, bár fura jószágok.
Az ehhez hasonló, apró győzelmek egészen megszokottak voltak Ramose számára. Már fiatal korában, amikor a Per-Medzsat-ot (a Szó Házát) látogatta, ahol írni tanították, rájött, hogy ő valahogy más, mint a többiek. Az írnok bonyolult magyarázatait, a hieroglifák titkát elsőre sikerült megértenie. A földmérés fogásait, a földek (újra)kijelölésének módozatai sem voltak számára annyira rejtélyesek. Sőt, a tanító legnagyobb megdöbbenésére, arra a tényre, hogy a 20 könyök széles és 60 könyök hosszú telek után ugyanannyi adót kell fizetni, mint a 30 könyök széles és 40 könyök hosszú területért, teljesen egyedül, magától jött rá. Kavicsokkal rakta ki a területet, és rájött, hogy különböző, de szabályos téglákat tud belőlük elrendezni. Mindkét alakzathoz ugyanannyi kavics kellett, tehát a területük is ugyanannyi! Ramose útja szinte egyesen vezetett az egyre magasabb posztokig. Először írnokként, később a földmérők, majd a magtár vezetőjeként állt helyt, és még harminc nyarat sem ért meg, de már a hetekh keze alatt dolgozott. Amikor az öreg hetekh-et a nevén szólították Maat csarnokában, és a szelleme átlépett Duat világába, egyértelmű volt, ki lesz az utóda.
Most, ahogy körbenézett a dűne tetejéről, jól látta, amint a földmérők végeznek az utolsó telkek kijelölésével, és elhelyezik a határköveket. A telekhatárok tökéletesen illeszkedtek egymáshoz, egyetlen négyzetkönyöknyi terület sem maradt tulajdonos nélkül. Az őket felügyelő szesz, azaz írnok is elrakta eszközeit, és a dűne felé tartott. Ramose azon tűnődött, ki lehet az – talán Teti? Nem, ő a héten a városban teljesít szolgálatot, felügyeli a vetőmagok kiadását … Ó igen, Imhotep lesz az, az első szesz, régi barátja.
Imhotep szintén nagy jövőre volt hivatva. Talán nem volt annyira okos, mint Ramose, szorgalma azonban túltett mindenkin. Talán túlságosan is szorgalmas volt, és mindig tele volt ötletekkel. Tanulóként vetette fel, hogy az eddigi 740 hieroglifa talán nem elég mindenre, és bővíteni kellene őket. A Per-Medzsat vezetője annak idején igencsak meglepődött, amikor a kitűnő kézügyességű, ám szemtelen tanonc előállt az ötlettel, hogy tömjén és mirha „megérdemelné” hogy külön hieroglifája legyen. Hiszen olyan fontos olajok! A közbevetésre, hogy tudniillik ezek a szavak leírhatóak a 24 hangjegy segítségével, azt válaszolta, hogy úgy több helyet foglalnak el a drága papiruszon, és rengeteget lehetne belőlük a hieroglifás módszerrel megtakarítani, elvégre gyakori szavakról van szó. A vitát végül a tekintély döntötte el, és a hieroglifák bővítésének ötlete átadta a helyét másnak. Hogy fából esetleg jobb papiruszt lehetne készíteni (de hiszen hajók építésére se jut elég fa!), vagy hogy a tejből is készíthető bódító hatású ital (inkább maradjunk a jó bornál … ), illetve hogy használhatnánk nehezebb határköveket a földek jelölésére, nem mosná el a Nílus (és egy egész hadseregre lenne szükség egy örökség kijelölése esetén, ha a köveket mozgatni kell …). Imhotep egy jó szándékú, de talán túlságosan is sokat álmodozó egyéniség volt. Egyébként jól kiegészítették egymást Ramosével, barátságuk hosszú évek óta töretlen volt.
Mikor nyilvánvaló lett, hogy Imhotep feléje tart, Ramose növekvő kétségbeeséssel nézett körbe, hol tudna felszívódni. A földmérők már messze jártak, közéjük már nem tud elvegyülni … hát igen, nem kellett volna egy ennyire feltűnő helyen, mint a dűne teteje, megállni. Nem volt más hátra, Ramose megadóan várta az elkerülhetetlen találkozást.
– Egészség néked Ramose!
– Neked is, Imhotep! Mi hozott ide, testvér? – Ramose látta a másiknál a két karót, amelyet könyökmérő kötéllel kötöttek össze.
– Van egy ötletem! – Ramose mély levegőt vett – Látod ezt a szerkezetet, ugye, ide figyelj!
Imhotep leszúrta az egyik karót, a másikkal pedig olyan messzire ment, hogy kifeszüljön a kötél. Majd a másik bottal körbejárva szép, szabályos kört rajzolt a sivatag homokjába.
– Tessék, egy szép kör! Nincs többé szükség nehéz, a telek minden sarkára odaállított határkőre. Elég egy, a telek közepére, amire ráírjuk, hány könyöknyi távolságra kell rajzolni a kört. Pofonegyszerű lesz kijelölni az áradás után a telekhatárt!
– Mondd csak, Imhotep, gondoltál arra, hogy hogyan számítod ki a területét? Vagy esetleg fordítva: ha a telekkönyvben 400 négyzetkönyök terület szerepel, akkor milyen hosszú kötél kell majd?
Imhotep hosszasan koncentrált.
– Hát … 11-nél több, 12-nél kevesebb!
– Az mégis melyik szám? – kérdezte Ramose egy teve türelmével.
– 11 könyök és egy kicsi, az nagyjából 400 négyzetkönyök lenne.
– Mondd, csak, Imhotep, ismered te Userhat-ot?
– Ő az, aki a két nyárral ezelőtt egyetlen ütéssel megölte a kocsmárost, mert szerinte nem töltötte tele a korsóját?
– Ő az. Na, neki pont 400 négyzetkönyök jár a part menti földekből. Szerinted mit csinálna veled, ha azt mondanád neki, hogy 11 „meg egy kicsi” nagyságú kör az „nagyjából” 400 négyzetkönyöknyi?
– Lehet, hogy kevesellné … Hát majd nagyobb kört rajzolunk!
– Imhotep, megmondom neked, biztosan gyanakodna. Ráadásul ő már megszokta, hogy minden évben 20 könyöknyi széles és ugyanilyen hosszú területet kap, van is otthon egy pontosan ilyen kötele. A te körödet nem tudná ellenőrizni, tehát dühös lenne. És nem akarsz a közelben lenni, amikor egy ilyen Userhat dühös. Ráadásul, – folytatta Ramose – a körök nem illenek egymás mellé. És nem is tudom hogy hívjam azt a furcsa alakot, ami két ilyen kör között megmarad … Földeket hagynánk megméretlenül, és ami rosszabb, kiosztatlanul.
– Rajzolhatnák oda is köröket … kisebbeket. – folytatta lelkesen Imhotep.
– Mindig maradna üres hely, a körök akkor sem illeszkednek úgy egymáshoz mint két négyzet. – vetette ellene Ramose. – Továbbá a kis területek a birtok elaprózódásához vezetnek. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, barátom.
Mivel a isteni Ré, vakító sugaraival lenyugodni készült, ezek ketten is a völgy felé vették az irányt. Útközben megbeszélték a szepat ügyes-bajos dolgait. Imhotep beszámolt az imír, a legfőbb bűnüldöző jelentéséről.
Az áradás időszaka értelemszerűen lehetetlenné tette a földek művelését, a földművesek pedig jobbára dologtalanok voltak. Nagyszabású építkezés jelenleg nem volt – így jobb híján a kocsmákban, bordélyokban múlatták az időt, főképp a fiatalok. Ez már önmagában is elítélendő volt, de a helyzeten csak rontottak az új kereskedők. Őket Ramose követei csábították ide – alacsony vámokat és védelmet ígért nekik, cserébe a messzi országok egzotikus áruiért. Hoztak is, lazúrkövet, ónt, színes szöveteket, tömjént, mirhát, és sajnos – új borokat. Ráadásul, ahogy egyre biztonságosabb lett a szállítás, ezek egyre olcsóbbak lettek. Nem voltak éppen rosszak az egyiptomi borok, de ezek az újak fűszeresebbek, üdébbek voltak – kevésbé nehezült el az ember tőlük. Néhány emberből ez a legrosszabbat hozta ki, mindennaposak voltak az garázdaságok, verekedések, részeg tivornyák. Valamit feltétlenül kezdeni kellet a helyzettel.
Lassan leértek a völgybe, ahol a vándorló dűnék tízezernyi kisebb-nagyobb követ hagytak maguk után. Az embernek vigyáznia kellett a lépteire az egyre sötétebb szürkületben. Fáklyák csak az első házaknál voltak, addig még gyalogolni kellett.
– Nemsokára kezdődik a vetés – váltott témát Imhotep. Ramose örült neki, hogy témát váltottak, ugyanakkor tartott is tőle, hova akar a barátja kilyukadni.
– Arra gondoltam, bevezethetnénk egy újítást. Kígyót, tevét és sólymot is tudunk idomítani – meg kellene próbálkozni a galambokkal.
– És mit csinálnának azok a galambok? – kérdezte óvatosan a hetekh, miközben az egyre sötétebb köveket kerülgette.
– Kis zsákokban a lábukra kötnénk a vetőmagot, kilyukasztanánk a zsákot, és szabadon engednénk őket a földek felett. Ők végeznék a vetést!
Ez volt az a pillanat, amikor Ramose teljes hosszában elvágódott a földön. Úgy meglepődött, hogy szinte azonnal elvétette a lépést, a lábával belerúgott egy kőbe, elvesztette az egyensúlyát és – bammm!
– Ó, Széth bűzös lehelete! – Ramose csillagokat látott a fájdalomtól.
– Jól vagy? – kérdezte Imhotep – Nem esett bajod?
Hát éppen nem vagyok jól – gondolta Ramose, miközben feltápászkodott – , sok problémám van, amelyek közül a legkisebb az, hogy most bevágtam a lábujjam. De csak ennyit mondott:
– Nem esett bajom. Menjünk.
Útközben hazafelé megvitatták a galambok alkalmazásának „ötletét”. Volt benne valami, de azért a kételyek erősebbek voltak. Mi van ha a galambokat sólyom zavarja meg? Elmenekülnének, és a part menti földek helyett a sivatag lenne „bevetve”. Az is problémának tűnt, hogy a madarak maguk is esznek magot … miért vetnék el, ha meg is ehetik? Végül, búcsúzóul abban maradtak, hogy még visszatérnek erre a témára.
Ramose nehezen aludt el. Valósággal kavarogtak a gondolatok a fejében. Kövek, körök, részeg földművesek, galambok … mennyi probléma. És persze a legnagyobb, maga Imhotep. Most már ő is nagyon magas rangban van, első szesz! Emberei vannak, saját pénztára – és rengeteg ötlete. Eddig úgy-ahogy sikerült lebeszélni őt a legtöbb dologról, de egyre több esélye lesz valamelyiket megvalósítani.
Hajnal előtt ébredt fel, a házához szokott miw keltette fel – egy félig megrágott egeret hozott a szalmával bélelt ágyába – Ramose szeméből egykettőre kiröppent az álom.
Sorra vette a megoldandó feladatokat. Azokat a fránya köveket mindenképp el kell hordatni, legközelebb valaki eltörheti a lábát. A folyópartnak van egy terméketlen, köves magaslata, oda jó lenne. Lerakják őket egy szép nagy halomba. Valami elkezdett derengeni: a munkával meg lehetne bízni a tivornyázó fiatalokat! Ej, két íbiszt egy kővel, micsoda ötlet! Sőt, valakinek, ugye, felügyelnie is kell a munkát … Imhotepnek tetszene. Szinte biztos, hogy évekig eltart, különösen ha időközben megvalósítja néhány, bizonyára felmerülő ötletét. Majd azt mondom neki – folytatta gondolatban Ramose – hogy építsen, szabályos, stabil halmot, mert ez feltétlenül szükséges a földmérési munkák madártávlatból történő ellenőrzéséhez. Esetleg az idomított galambok indulási helye lesz. Vagy … a mozdulatlan halom majd útba igazításul szolgál az utazóknak, a vándorló dűnék helyett, végül is mindegy, fő az, hogy elfoglalja magát.
Ré ragyogott be házának ajtaján és Ramose szélesen elmosolyodott …
12 évvel később
A hajuk őszesebb lett, de a barátságuk egy cseppet sem változott. A halom, azaz „mer”, ahogy a földművesek nevezték, jókora méretűvé terebélyesedett, és egyre nagyobb feltűnést keltett, még a szepat határain is túl. Maga az isteni fáraó is érdeklődött a célja iránt.
Ramose éppen a fáraó követét várta, amikor Imhotep lépett be a templomba.
– Van egy ötletem! – szólalt meg Imhotep, a jól ismert fordulattal – Ismered a minószi kereskedőt, aki a jóféle krétai bort hozza?
– Persze, Minokles, ismerem. Miért?
– Van neki egy süteménye, olyan háromszögféle. Azt mondja, a mi gúlánk, a „mer” ennek az alakjára emlékezteti. Püramosz, az a neve. Egyébként nagyon finom. Arra gondoltam, elnevezhetnénk így a halmot, ha már nagyobbra nőtt mint bármelyik templom Memfiszben. Nos?
Eszmecseréjüket a fáraó követe szakította félbe.
– Az isteni fáraó tudni szeretné az építmény – itt a követ félreérthetetlenül a folyópart felé magasodó lépcsőzetes gúla irányába intett a kezével – célját.
– Mondd meg az isteni fáraónak – Ramose itt gyorsan pillantást váltott Imhoteppel – , hogy Imhotep, Ineb-hedzs szepat első szesze az isteni fáraó kegyelmébe ajánlja az ő dicsőségét évezredeken keresztül majdan hirdető csodálatos emlékművét … Dzsószer piramisát!