Mindez hosszú távon azt jelenti, hogy az emberiség megoldja a gazdasági problémát. Azt jósolnám tehát, hogy a haladó országok életszínvonala száz év múlva a mai négyszerese és nyolcszorosa között lesz. Semmi meglepő nem lenne ebben, még a mai tapasztalataink fényében sem. Ennél nagyobb növekedést sem lenne oktalan fontolóra venni. (…)
Három órás műszakokkal, és tizenöt órás munkahetekkel hosszú időre megoldható lenne a gond. Napi három óra munka valószínűleg kielégíti legtöbbünk gyarlóságát! (…) A pénz önmagáért való szeretetét – megkülönböztetve a pénz, mint az élvezetekhez és az élet örömeihez és hasznos dolgaihoz jutás eszközéhez fűződő vonzalomtól – annak fogjuk tekinteni, ami valójában: némileg visszataszító betegségnek, olyan félig patológiás, félig bűnös hajlamnak, melyet enyhe iszonyattal bízunk az elmegyógyászok gondjaira.
John Maynard Keynes: Gazdasági lehetőségek unokáink számára (1930)
Ez hát az a híres szöveg, amely nagyjából mostanra (oké, 2030-ra) olyan termelékenység-növekedést jósolt, hogy a közvetlen szükségletek kielégítése megvalósulhat mindössze napi három óra munkával!
De sikerült?
Hát, attól tartok, nem igazán. Teljesen nyilvánvaló, hogy az emberek ma nem tudnak megélni napi három óra munkából. A KSH vonatkozó statisztikája szerint a nettó átlagkereset 541 000 Ft volt. Napi három óra alatt (ha van munkáltató aki beleegyezne) ennek 3/8-ad részét lehet megkeresni, kb 203 000 Ft-ot. Budapesten, és a nagyobb vidéki városokban ez nyilvánvalóan nem fedezi a lakhatás költségeit (akár jelzáloghitelt fizetünk, akár bérlünk) és akkor még nem is ettünk semmit, a „szórakozásról” nem is beszélve. Nyilvánvalónak tűnik, hogy Keynes súlyosan „benézte”, és hiába az egyik legbefolyásosabb, legelismertebb szakértő, óriásit tévedett.
Vagy mégsem?
Mondjuk a rizs és a tészta olcsó. És a zöldség sem annyira drága, ráadásul, most már az év bármelyik részében hozzáférhető. 200 ezerből, márpedig eléggé sok ételt lehet vásárolni:
| Élelmiszer | Kalória | Ár | Megvehető kcal |
| Búzaliszt | ~3400 kcal/kg | ~250 Ft/kg | ~ 2700 ezer |
| Rizs | ~3600 kcal/kg | ~700 Ft/kg | ~ 1000 ezer |
| Száraztészta | ~3600 kcal/kg | ~800 Ft/kg | ~ 900 ezer |
Márpedig egy ember kalóriaszükséglete 2000 kcal körül van. Szóval a fenti, egy hónap alatt megkeresett összeg egészen biztosan elég 1300-450 napra, azaz tulajdonképpen akár egy évre is. Ez azért komoly eredmény, figyelembe véve, hogy József Attila annak idején még napokig nem evett!
Persze valaki ellen vethetné, hogy ez nem egy normális élet, „kenyéren és vízen” létezni. Újraszámolható a helyzet kiegyensúlyozott táplálkozással is, de szerencsére továbbra is kedvező marad:
| Étkezés jellege | Ft/nap | Meddig elég |
| nagyon takarékos, de még értelmes | 2 000-2 500 | 80-100 nap |
| normális, egyszerű otthoni étrend | 2 500-3 300 | 60-80 nap |
| kényelmesebb, több hús/gyümölcs/sajt | 3 500-4 500 | 45-57 nap |
Egy szó mint száz: megoldható. Még ha a legnagyvonalúbb étkezést is vesszük (4 500/nap), 30 nap alatt 135 000 Ft fogy el. A maradék 68 000, egy kisebb, jól szigetelt lakás rezsijére (internettel!) simán elegendő. A normális étrend mellé (3 300/nap) szerény ruházkodás is belefér. Tulajdonképpen, ha valakinek valahonnan van lakása, napi három óra munkából tényleg fenn tudja magát tartani, és korlátozott értelemben még a kulturális (khm) igényeit is ki tudja elégíteni. Tovább javul a helyzet, ha nem „átlagosan” keres, hanem kicsit jobban, ekkor már BKK bérletre is futná! Ennyiben tehát Keynes-nek igaza volt, tényleg javult érdemben annyival a hatékonyság, hogy az alapszükségletek kielégíthetőek legyenek.
Mi hiányzik az utópiához?
Valami mégsem stimmel a fenti számítással, hiszen annak ellenére, hogy rendkívül sokan utálnak dolgozni, még a legjobban keresők sem választják a napi három óra munkát. Vajon miért nem? Úgy vélem, ennek több oka van. Lássuk ezeket, sorjában.
1. Az vagy, amit megeszel
Amikor valaki mérlegre teszi a három órás munkanap melletti jelentősen megnövekedő szabadidőt és ennek alternatíváját, a fizetésből történő többletfogyasztást, annak költség-hasznon elemzést kell készítenie. Meg kell válaszolnia a kérdést: mit értékel többre: az időt vagy az anyagi javakat? A tapasztalatból nyilvánvaló, hogy a nagy többség1 bizony a fogyasztásra szavaz.
Az emberek egyszerűen szeretnek fogyasztani, élvezik az így szerezett élményeket, jobban mint a szabadidő önálló eltöltését. Ezt talán a képzelőerő hiánya, amely ahhoz kellene, hogy kitalálják, mihez kezdhetnek a felszabaduló 5-6 órával a napban, talán annak a belátása, hogy a profi szórakoztatók az amúgy is létező szabadidőt minőségibb módon váltják élményekre, magyarázhatja. Így vagy úgy, az emberek viselkedése önmagáért beszél, és az nem a több szabadidő felé mutat.
2. Nekem ennél több kell!
Kapargassuk meg egy kicsit jobban a lakhatás kérdését. Ha az ember összehasonlítja falvak és nagyobb városok hasonló méretű és műszaki tartalmú lakásainak, házainak árait, többszörös (nem ritkán 4-5-szörös) különbségeket találhat. Nyilván nem a tégla vagy szaniter olcsóbb Borsod megye kisebb településein! Az árak különbségét csak részben magyarázza a vidéki olcsóbb munkaerő. A legnagyobb különbség az eltérő kereslet és az adott kínálat miatt alakul ki. Többen akarnak (mondjuk) Budapesten lakni, mint Borsodban, illetve a helyzeten ront az is, hogy Budapesten nem is növelhető érdemben a kínálat: nincs már hova építeni. Mivel nincs akkora kínálat, amekkora kielégíthető lenne, az emberek elkezdenek egymásra licitálni, egyre magasabb árakat kínálnak ugyanazért a lakhatási teljesítményért, hogy nekik jusson a szűkös erőforrásból. Azt kell gondolnunk, hogy a nagyobb városok még ugyanazon műszaki tartalmú épület mellett is valami jobbat, értékesebbet tesznek elérhetővé.
Ez csak részben a jobb kereset2, ott van mellette a fogyasztási lehetőségek gazdagabb, színesebb választéka. Szóval megint csak oda jutunk, hogy az emberek szeretnek fogyasztani, és ha az elfogyasztható javak korlátosak, akkor a fogyasztás csak a másik ember rovására történhet. Úgy tűnik, vannak még olyan jószágok, amelyek kereslete egyelőre nem elégíthető ki maradéktalanul, amelyeknek a termelését nem sikerült kellőképpen hatékonnyá tenni. Részben talán azért, mert eddig nem koncentrált rá senki elég figyelmet, például, hogy könnyű legyen kitűnő minőségű éttermet „teremteni”, ahol csak akarjuk. Vagy a feladat egyenesen lehetetlen, mondjuk hiába tudunk igényes ingatlanokat építeni a Balaton partjára, a Balaton (a termelés inputja) véges méretű, akármennyi ingatlan nem fér el a partján.
A fenti két észrevétel talán kellőképpen megvilágítja, hogy mennyire erősen van jelen társadalmunkban a fogyasztás, sőt a minél minőségibb és több fogyasztás iránti vágy. Úgy tűnik, ezért nem tudott megvalósulni a Keynes-i utópia: mert mi magunk mondtunk le róla.
És a jövő?
Hogyan valósulhatnak meg mégis a fenti, kétségtelenül paradicsomi állapot a rengeteg szabadidővel? Az előbbiekben feltárt okfejtés szerint az egyik lehetőség az emberi viselkedés megváltozása vagy megváltoztatása.
Keynes, fenti esszéjében egyébként ezt a jövőképet is felvillantja – értekezik arról, hogy ha megszabadulunk a pénzhajhászat „ízléstelen és patologikus” kényszerétől. De vajon tényleg tud ekkorát változni az emberiség?Lehetséges ez egyáltalán?
Az előző szakasz félig-meddig választ ad erre. Ha azok a szükségletek, amelyeket ma az inputok vagy a termelés korlátossága miatt nem tudunk kielégíteni, találkoznak megfelelő kínálattal, akkor az embereknek tényleg nem marad oka, hogy többet dolgozzon, mint a szomszédja. Kérdés, természetesen, hogy sikerülhet-e helyettesíteni ezeket a korlátozott mennyiségben elérhető jószágokat. Ki tudunk-e alakítani egy második – vagy akár egy harmadik Balatont? Tudunk-e új, vonzó városokat építeni? Tulajdonképpen lehetséges: technológia kérdése az egész – mindent létre lehet hozni, tópartot és festői lejtőket egyaránt. Ez még ma is menne, persze nem lenne elfogadható ára. De ki tudja? A nem is olyan távoli jövőben ennek is csökkenhet a költsége.
Ugyanakkor ehhez az emberiségnek nem kell megváltoznia. Itt mindössze arról van szó, hogy a termelés módszerei utolérik a fogyasztás majdnem csillapíthatatlan vágyát. De igazán megváltozni, az lemondással járna. Ha megtalálnánk azt a fogyasztáson túlmutató értéket, ami azt felválthatná, akkor sikerülhet. Kell találnunk valamit, ami a fogyasztás helyébe léphet. Megelégedettség, a többiek figyelme, boldogság – de ahhoz, hogy ezeket többre értékeljük, mint az anyagi javakat, nagyon másmilyeneknek kell lennünk, mint amilyenek most vagyunk.
Szellemileg kell felnőni. A mindent is akaró kisgyermek énje helyett, egy érett személyiségű lénnyé kell válnunk.
… és a jelen
Ideje azon is elgondolkodnunk, hogy vajon az, amit ma csinálunk, közösen, mennyire fontos, mennyire építő valójában – mennyire visz közel a fenti célhoz?
Az autókat 3-4 évente áttervezik, újraszabják – ugyanakkor a céljuk és működési módjuk 100 év alatt keveset változott. Hollywood exponenciálisan egyre drágábban meséli el ugyanazt a bornírt, kevés, sőt egyre kevesebb tanulsággal szolgáló történetet. Egyre messzebb vagyunk képes utazni arra a 2-3 hétre, amit megengedünk magunknak, de ezeken a távoli helyeken ugyanazt az üdítőitalt fogyasztjuk és lassan már a boltok is ugyanazok …
A munkánkban egyre összetettebben oldjuk meg azokat a feladatokat, amelyekre már 40 éve is volt megoldás: legfeljebb az változik mennyit kell várni rá. Valóban szükséges ez a folyamatos „fejlődés”, mindennek az újra- és aztán megint újragombolása? Nem dönthetnénk kollektívan úgy, hogy üsse kő, maradjon a pénzügyi utalás ideje 4 óra, nem kell leszorítani 4 másodpercre!
Kérdés persze, hogy ki lehet-e szállni egyáltalán a mókuskerékből? Ha én megteszem … és a másik nem, vajon nem maradok-e le, az egyelőre még létező, javakért folyó versenyben? Addig bizony, amíg ez a verseny tart, amíg tényleg nincs bőség, nem látom az elegendő „viselkedési” tőkét a változáshoz. Vagy a termelési probléma végleges megoldása lesz az, amit segít rajtunk, vagy egy olyan megdöbbentő esemény, kataklizma, ami rákényszerít majd minket, hogy alapjaiban gondoljuk át mi a fontos, és mi nem.
