Az nem úgy van – Blog

Indulatosság a közbeszédben

Avagy lassan, lassan megtanultuk elfogadni az elfogadhatatlant…

Manapság hétköznapi dolognak számít már a trágárság a parlamenti felszólalásokban, az újságokban, a televízióban, jobb és bal oldalról szintén. Unásig hallani a hazaárulózást, a gyűlölet és irigység mindenféle szóbeli megnyilvánulásait, vagy éppen az üres, nemzetieskedő szólamokat. Két kiemelkedő képviselője ennek a jelenségnek Bayer Zsolt és Havas Henrik.

Íme a videó, amiben Havas épp lebutázza, leparasztozza a magyarokat (20. perc környékén):

Cikk erről > Havas Henrik és Pörzse Sándor: A magyar, az buta

Azokról itt most nem szólnék, akik külföldre mennek, hogy onnan szidják az országot és lakóit ilyen-olyan újságokban, vagy egyéb médiumokon keresztül. Az ő kicsinyes és nyugati sajtó által üdvözölt epés, sértett és dühös megnyilvánulásai mélyen alulmúlják a hazai verbális erőszak művelőinek szintjét (lásd Tóth Krisztina például). Ez olyan dolog, hogy ha gond van a családban, azt nem azzal oldom meg, hogy átmegyek a gazdag szomszédhoz és onnan ócsárolom az enyéimet. Minimális lojalitás akkor is kell legyen bennem, ha éppen haragszom rájuk. De mindegy is, az ilyenek nem érdemelnek több szót.

Kanyarodjunk vissza a közbeszéd problematikájához. Honnan jön ez az agresszív stílus? Miért ez az alpári közbeszéd? Miért a nép lenézése, akiből élnek? Honnan ez a bizalmatlanság a néppel szemben? A korrupció miatt lehet, a lebukástól való félelem szüli? Esetleg mert legjobb védekezés a támadás? Vagy mert annyival különbnek hiszik magukat a többieknél?

Elveszőben a valóság ismerete. Az a politikus vagy médiaember, aki kipárnázott jómódban, anyagi biztonságban, kvázi egy buborékban éli a mindennapjait, mit tud vajon az átlagemberek problémáiról? Az, aki tágas, kényelmes otthonából reggel beszáll az elegáns kocsijába és elindul munkahelyére, leparkol és szép, modern épületekben dolgozik, szintén kényelemben, majd esetleg drága éttermekben ebédel – vacsorázik. Képes-e egyáltalán együttérezni ő az egyszerű emberekkel, azokkal, akik havonta megküzdenek a létfenntartásért? Tudja-e, milyen az, amikor nem tudja valaki az összes csekket befizetni és zsonglőrködni kell, melyik hónapban melyiket sikerül, hogy közben plusz bírságot ne szabjanak ki rá? Hogy ki ne jöjjön a végrehajtó? El tudja-e képzelni, milyen havi 28 vagy 50 ezerből megélni? Hogy hogyan lehet ennyiből ételt, lakhatást, ruházkodást biztosítani (megőrülés nélkül)? Egy jómódban élő ember egyetlen tankolásra többet költ…

Azt látom, egyre inkább elveszőben vannak a közös értékek, a közös alapok. Ha létezik olyan erős közös alap, ahol a társadalmat és a gazdaságot éríntő témákban egyetértés van, ott sokkal nagyobb az esély egy jóléti állam létrehozására, és országosan magasabb lesz az emberek komfortérzete.

Viszont ha ezen témák többségében nincs egyetértés, akkor borul az egyensúly, és eldurvul a közbeszéd. Ez jelzi talán az egyenlőtlenségek növekedését, a komoly érdek-ütközéseket, amelyeket persze felfokozott indulatok kísérnek. Ilyen helyzetben baj van. Ilyenkor az alapok megkérdőjeleződnek, és eltűnik az államot összetartó közös akarat, megsemmisülnek az értékek, amire a nemzetnek nevezett közösséget építeni lehetne. Úgy gondolom, a politikusok és a médiaszereplők (véleményvezérek) felelőssége óriási ennek megakadályozásában.

a vitás témák és olyan témák aránya, melyekben konszenzus uralkodik

Szomorúan látom, ahogy lassan eltűnőben van a józanság, és egyre inkább az indulatosság, és az indulatok szítása uralja a kommunikációs teret, azt a teret, amiben értelmes, építő közbeszédnek kellene helyet foglalnia. Hogy tudnánk gazdaságilag és mentálisan felzárkózni enélkül? Ez a támadó stílus leépíti az együttműködésre való nyitottságot, és a képességet más vélemények elfogadására. Ez elég félelmetes.

Íme egy ideillő idézet egyik kedvenc könyvemből, a Yotengrit-ből (az ősmagyar táltos hagyomány szellemi hagyatékát gyűjtötte össze): “… A jelen megoldásait sem egyedül üdvözítő utakon kell keresnünk. EGY VÉLEMÉNY omladozó ösvény szakadék szélén! Sok véleményre, megoldások változataira van szükségünk, hogy értelmesen léphessünk! Örülj ezért testvérem, ha szomszédodnak vagy barátodnak más a véleménye! Mert ez azt jelenti, hogy talán mégsem úgy van jól, mint azt te gondolod. Meg-hányni vetni higgadtan, az a járható út! Ennek okáért ne pártoskodjatok, mert e szó és fogalom PÁRTOS, eleink szóhasználatában egyenlő az árulóval. Nyújtsatok hát kezet, öleljétek meg egymást, akik föltüzelve hamis népvezérek által megkülönböztek! Áldásom a békülékenyekre, átkom a megátalkodottakra.” (Máté Imre: Yotengrit III., 81. oldal)

Azok, akik az alantas, lealázó, vádaskodó stílust megengedik maguknak, gyakorlatilag évek óta erodálják, mérgezik ezt a kommunikációs teret. Az eredmény az egyre növekvő megosztottság, és gyűlölködés, ezzel együtt pedig a nagyobb fogékonyság a szélsőségekre. Lehetséges, hogy ez segít a jelenlegi kormánynak hatalomban maradni, de mint ország óriási árat fizetünk érte. Mert nemcsak lemaradunk, de hosszú időre eltűnik emiatt az összefogásra való képesség.

Így hát jön a kérdés: vajon az ország javát szolgálja ez a fajta megosztottság – nemcsak megosztottság, de ellenségeskedés? Az nem lehet, hogy a színfalak mögött a politikusok megkötik a paktumokat és a cirkusz csak nekünk, egybites választóknak szól? A helyzetet elnézve, ezt egyre kevésbé hiszem. És sajnos igen, még mindig igaz az, hogy csak az ország egyik fele hiszi a másik felét hazaárulónak. Ebben sem léptünk előre. Sőt.

Elsősorban az emberek felé tanúsított együttérzésben és az eltérő vélemények tiszteletben tartása terén kell komolyan fejlődnünk, nekünk választóknak és a politikusainknak is. Bizalmat kéne szavaznunk egymásnak, vagyis elhinni (a tengernyi rosz tapasztalat ellenére), hogy a másik fél is a köz javát tartja szem előtt. Olyan ez, mint egy párkapcsolat: a béke fontosabb, mint hogy mi nyerjünk meg egy vitát – akár a másik felet megsemmisítve. Ha már annyira komolyan vesszük, hogy egy nemzet vagyunk, akkor tegyünk érte! Egymás és a tenni akarók piszkálása, gáncsolása helyett.

Szólj hozzá!