Közhely, hogy a környezetszennyezés a létünket és életformánkat fenyegeti. Itt nem is csak arra gondolok, hogy nehéz megszabadulni a hulladéktól – hanem arra, hogy ha végül sikerül is valahogy „megoldást” találni, az okozott problémák több évtizedes távlatból is a felszínre bukkannak. Pedig … több évtizeddel ezelőtt nem úgy nézett ki a dolog, hogy a műanyagok használatából bármiféle probléma is lehet.
Legalább is itt nálunk, Magyarországon nem.
Emlékszem (és persze nem csak én), hogy milyen volt fogyasztani a 80-as évek Magyarországában. Műanyag csomagolás elvétve akadt, talán a zacskós tejet és a kefires illetve tejfölös dobozt tudnám ide számolni. Játékok elvétve készültek műanyagból. Az építőjáték fából, a „szerelős” barkácsolós játék fémből volt. A ma szinte teljesen tisztán műanyagból készülő lábbal hajtós kisautó szintén fémből volt. Ráadásul nagyságrendekkel volt csöndesebb, hiszen gumi borítású volt a kereke. A kenyeret egy kettéhajtott papírba „csomagolták”, és ha valaki ízesített üdítőre vágyott akkor szinte teljesen biztosan visszaváltható üvegbe töltve vehette azt meg. Sőt, még ezen a rendszeren is lehetett javítani, hiszen szörpből és szódavízből is igen könnyű volt frissítőt készíteni. Nem is beszélve arról, hogy a CO2 patron évtizedekig volt szabvány méretű, fémből készülő és -természetesen- visszaváltható. Persze, aki akar, még mindig vehet patront – igaz, most már ez is műanyagból készül.
Műanyagot, amelyből volt jelentékeny hazai gyártás is, jobbára arra használták, amilyen célra kézenfekvő. Olyan tartósnak szánt dolgok anyagaként, ahol a bőrbarát tapintás, esetleg elektromos szigetelőképesség vagy a korróziómentesség fontos volt. Kapcsolók, elektromos elosztók anyagaként, vezetékek szigeteléséhez vagy csövek, vegyszeres flakonok készítéséhez. És ezekre tökéletesen meg is felelt. Egy ilyen termék élettartama inkább évtizedekben mérhető, így nem kell jelentős műanyag hulladékkal számolni. A jövő „tisztának” látszott, ráadásul anélkül, hogy komolyabban foglalkozni kellett volna vele. A hazai ipar „magától” talált ki környezettudatos fogyasztói megoldásokat. Természetesen nem azért mert így akarta, hanem mert így volt olcsó.
Aztán kinyílt a világ.
A kényelem áru lett. A szöszölést a patronnal felváltotta az előre bekevert üdítőital. Az üvegvisszaváltás problémáját pedig az eldobható (értsd: eldobandó) palack. Elöntött minket az „egyszer használatos” árutömeg. Félreértés ne essék – nem vádolom a gyártókat, ők csak kiszolgálnak egy igényt. Mi közösen döntöttünk úgy, hogy az 500 méteres séta az üvegekkel, és az 5 perces sorban állás akkora teher, hogy inkább kockára tesszük a következő nemzedék tiszta környezethez való jogát. Most már mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez tévedés volt. A fogyasztói társadalom, amire úgy hittük hogy vágytunk, és végül „ajándékul” kaptuk meg, álságos alkuba vitt minket bele: egy kicsivel keményebb munkáért sokkal több kényelmet kínált. Azt persze nem mondta senki, hogy a mi generációnk kényelme a soron következő terhe lesz …
Fantasztikus ötletek vannak, mit lehet kezdeni a műanyag hulladékkal. Az én hozzájárulásom az ötleteléshez a következő: ne termeljük meg! Nem lenne szerencsés, ha a világmegváltás onnan jönne, ahonnan a probléma. Furcsa lenne, ha a környezetvédelem élharcosait a legtöbbet szemetelő (és ismét önmagukat az innováció egyetlen forrásának beállító) országok termelnék ki! Különösen, hogy az eddigi megoldásaik inkább csak exportálták a problémát, megoldás helyett.
Pedig, mint azt a múlt vizsgálata mutatja, az igazi megoldás itt van a szemünk előtt (vagyis inkább a hátunk mögött!). Elsősorban egy minimális kényelemről kell lemondani – nincs igazán szükség új ötletekre. Nem innovatív módon újrahasznosítani kell, hanem eleve úgy termelni, hogy a hasznosítás ne jelentsen kihívást. Ez egy olyan feladat, ami már réges-rég meg van oldva – és a szegényebbek voltak az okosabbak. (Lehet, hogy nem csak ebben?)