Felzárkózás Európához

Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, több mint 20 évvel ezelőtt. Ideje mérleget készíteni.

A közvélekedés szerint a csatlakozás eredménye masszív siker. Akár a számadatokat (25 milliárd € csak 2014 és 2020 között), akár a közvélekedést ¹ tekintjük egyértelmű a túlnyomórészt pozitív fogadtatás. Néhány ellenérv is akad azonban, amikkel érdemes részletesebben is foglalkozni – annál is inkább, mivel az előnyöket másutt bőségesen tárgyalták. A hátrányok között „szokás” említeni a következőket:

• migráció
• túlzott szabályozás
• önállóságunk elvesztése
• egyenlőtlenségek

Migráció

A migráció valóban a közérdeklődés homlokterében volt 2015-től kezdődően jó pár évig. Egy sor intézkedés azonban jócskán lecsökkentette a jelentőségét, legalábbis Magyarországon. A német-török határvédelmi alku tető alá hozása, illetve az észak-afrikai küldő országokkal való koordináció, a Frontex akciói, a megépült határkerítések (Bulgária, Görögország, Magyarország) érdemben csökkentették a migrációs nyomást. Az EU fellépése egyszerre biztosított védelmet a nyomás ellen, és adott értelmes, hihető bevándorlási alternatívát. Egyelőre úgy tűnik, hogy a kérdésben az Unió jól vizsgázott. Sovány vigasz számunkra, hogy a migránsok, soha, egyetlen pillanatig sem akartak Magyarországon maradni – sajnos még Aleppóból is látszik, hogy hazánk nem tartozik Európa jobbik feléhez.

Túlzott szabályozás

Ez többé-kevésbé elkerülhetetlen, hiszen kereskedni akarunk egymással. Ennek meg föltétele az áruk kicserélésének minél kevésbé problémás mivolta, amihez pedig szabályozás, és rengeteg kölcsönösen betartott megállapodás szükséges. Sokan tartják bürokratikus szervezetnek ez EU-t de ez csalóka. A Bizottságnak körülbelül 30 ezer alkalmazott dolgozik, és egy jelentős részük például tolmács, akik érdemben nem vesznek részt szabályozási feladatokban. Összehasonlításul: ez körülbelül a Magyar Posta alkalmazotti létszáma. Az összes Uniós bürokrata száma kb 80 ezer fő lehet, 480 millió lakosra, azaz 5600 lakosonként egyetlen fő. Nem ez jut eszünkbe akkor, ha azt halljuk „túlbürokratizált”.

Önállóságunk elvesztése

Mondhatni, ezért léptünk be? Egy nagy gazdasági/politikai tömb tagjaiként, lényegesen nagyobb érdekérvényesítő képességünk lehet – ahogy a Brexit után ezt a britek is elkezdik felismerni … Egyébként Magyarországnak még az EU-n belül is nagyobb ereje lehet(ne), mivel a parlamenti, bizottsági és tanácsi tagok számát tekintve a szabályok egyaránt a kis államokat favorizálják. Természetesen arról nincs szó, hogy Németország vagy akár Lengyelország „fölé” tudnánk kerekedni, de az az EU-n kívül maradva sem reális elvárás. Egyébként pedig a hasonló (mondjuk kelet-európai) államokkal összefogva lehetséges nagyobb súlyra szert tenni.

Nekem úgy tűnik, ez a „hátrány” sem igazán jelentős.

Egyenlőtlenségek és csökkentésük

Az EU projekt (egyik) célja a kontinensen tapasztalható gazdasági egyenlőtlenségek csökkentése volt, és ma is az. A kohéziós politika, ahogy ma ismerjük, Jacques Delors elképzelései mentén valósult meg. De miért fontos egyáltalán az egyenlőtlenségek csökkentése?

Delors (és amúgy a közgazdászok) szerint az egyenlőtlen fejlettség akadályozza az Unió gazdasági fejlődését. Nagy különbségek esetén

• a „fejletlenebb” részeken kihasználatlanul maradhat a humán tőke
• a szegények régiók nem jelennek meg piacként a közösen megtermelt áruk számára
• beruházások és emberek migrációja tovább növeli a különbségeket
• a túl nagy különbségek elégedetlenséghez, politikai instabilitáshoz vezetnek, ami a növekedés számára kedvezőtlen

Eddig az elmélet, de hogy sikerült ez a gyakorlatban?

Fejlődés a keleti blokkban

A lent ábrán pár kiválasztott kelet-európai ország és néhány magország és fejlett régió (Németország, Franciaország, Ausztria, valamint az Euro-térség) GDP adatai találhatóak.

Látható, hogy sem a csatlakozás első évtizedében, sem azt követően nem történt jelentős felzárkózás, annak ellenére, hogy ez az EU egyik deklarált célja pont ez lenne. Az pedig, hogy alapvetően ilyen időtávon a felzárkózás lehetséges, az északi államok, különösen Finnország példája mutatja 2000-2008 között. A finn GDP ebben az időben megduplázódott! Ez önmagában igazolja, hogy ilyen növekedés 1) lehetséges 2) pont a 2000-es években, pont az EU-ban lehetséges volt.

Azaz … egyvalakinek mégiscsak sikerült a majdnem tökéletes és szédületes ütemű felzárkózás, méghozzá az NDK-nak! Bár az ő felzárkózásuk nem EU-s programban történt, hanem egyszerűen egyesültek az NSZK-val. Figyelemreméltó, hogy mennyire kevéssé látszik az NDK visszahúzó hatása a német gazdasági adatokon. A gazdasági növekedés vélhetően elmaradt a lehetségestől, de még így is bőven a pozitív tartományban maradt.

A jelek szerint a nyugatnémet gazdaság képes volt a „hátán” bevinni az egykori NDK-t a világ legfejlettebb (és leggazdagabb) régiójába. Ez a felzárkózási sztori azóta is példátlan. A jelenlegi különbség cca 15% a nyugati rész javára, mind a GDP-t, mind a szabadon elkölthető jövedelmet tekintve.

Elmondhatjuk tehát, hogy a német sztoriban a nyugatnémet segítség lényegesen hatékonyabb és eredményesebb felzárkózást biztosított mint az EU által finanszírozott kohéziós program.

Lehetséges egyáltalán?

De lehetséges egyáltalán a felzárkózás? Nos, Finnország példája azt mutatja, hogy technikailag lehetséges, az NDK példája pedig azt, hogy amennyiben megfelelő segítséget kap, a volt keleti blokk is képes rá. A német felzárkózás mögött talán némi paternalizmus, és egy jó adag pénzügyi juttatás biztosan van, illetve még valami: őszinte segítő szándék.

Vajon létezik ez a szándék a többi kelet-európai állam irányában is?

Hogy nézne ki tulajdonképpen a felzárkózás? Elméletileg olyan vállalkozásoknak kellene létrejönniük, amelyek magas hozzáadott értékű munkát végeznek, és az értéktöbbletet nem sajátítja ki külföldi fél, tulajdonosként. Ez garantálja azt, hogy a nemzeti termékből (GDP) nemzeti jövedelem (GNI) váljon. A legtöbb kelet-európai államban úgynevezett duális szerkezetű gazdaság alakult ki. A beáramló tőke termelőeszközöket (és állásokat) hozott létre, de az értéktöbbletet a tulajdonlás elve alapján már kivonja ezekből az országokból. A gazdaság másik szektora pedig jobbára helyi, rosszabbul tőkésített szereplőkből áll, amelyeknek sokszor még a legfejlettebb piacokra való kijutás is adminisztratív akadályokkal² tarkított kihívás. A duális szerkezet látható a gazdasági statisztikákban is. A beruházó országokban jellemzően a GNI, a beruházást befogadó országokban a GDP a nagyobb. Azaz: nyugaton nagyobb a jövedelem a termelésnél (mások termelik meg a jövedelmüket), keleten fordítva³.

Ebből nagyjából látszik is, hogy mi a kelet-német és a többi kelet-európai állam felzárkózási pályája között a különbség. A kelet-német esetben a külföldi tőke nem volt igazán külföldi – először ugyanis a nyugatnémet vállalatok juthattak keletnémet ipari tulajdonhoz. És a hely ahová kivitték az értéktöbbletet ugyanaz az ország volt, ahol megtermelték.

Sajnos ebből látszik is, hogy az elképzelt felzárkózási pályán csak egy darabig lehet eljutni. A külföldi tulajdonos jellemzően kisajátítja az értéktöbbletet, a belföldi meg általában nem eléggé hatékony vagy versenyképes ahhoz, hogy a növekedés motorja legyen.

Abban lehet csak bízni, hogy ha sikerül a munkaerőhiányt „kreálni” az legalább GDP-arányos bérfelzárkózást lehetővé tesz majd.

1. Mérlegen az Európai Unió ( https://library.fes.de/pdf-files/bueros/budapest/21440.pdf ) ↩︎
2. Mobilitási csomag ( https://hvg.hu/kkv/20200709_mobilitasi_csomag_varga_judit ) ↩︎
3. GNI/GDP részarány ( https://g7.hu/penz/20231206/a-fejlett-orszagok-kozul-magyarorszagon-marad-helyben-a-gdp-egyik-legkisebb-resze/ ) ↩︎